Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Második fejezet: Bemutatjuk Böszöm cimboráit és vadászkígyóját, Lasszót. Böszmerenghy Töhötöm Egérbált szervez...

2009.09.17

      Mélabéla                                  Zordibál

Őket még csak egyszer láttam. Talán még jönnek.

  Böszöm rendkívül örült Lasszónak. Egyelőre azonban még nem vadászhatott vele.  Most a Tücsök-réten várta, hogy jöjjön valaki és mesélhessen. Nyári reggel volt, ami ezen a környéken ritkán mondható száraznak. A Zalai-dombság lankái között hajnalonta ködfelhők kúsznak, egészen közel a talajhoz. Amint a Nap sugaraival ráragyog a vidékre, a köd elillan, de nem nyomtalanul, mint a kámfor, de nem ám. Harmattá válik, és a korai látogató lábát, mint jelen esetben Böszömét, tisztára mossa. Ettől a tisztaságtól nem volt ő meghatódva, sőt, talán kicsit türelmetlenül rázogatta lábairól a cseppeket és izgatottan várt valakire.

  Zordi és Mélabéla már otthagyták, mert nem bírták tovább a hencegését. Böszöm újabb áldozatra várt, megsajnáltam és az orrára röppentem. Előbb nagyon haragos lett, de aztán mégis megenyhült és megszólított.
-    Száraz szárnyú molylandolást kívánok, Moj! Nem tudom, erre szálltál-e, amikor megérkeztem Vadkígyósról.
-    Kellemes Tücsök-réti időtöltést kívánok, Böszöm! Láttalak. Egy nagy kosarat hoztál. Talán vásároltál valamit?  - kérdeztem, mintha nem tudnám.
    Kíváncsi voltam rá, miként meséli el nekem.
-    Ó, életem nagy napja ez, be is jegyzem ezt a naptárba, azt hiszem. Már az is csodás, hogy nemes rokonaimtól megtudtam, a vadászat újabban már elképzelhetetlen vadászkígyó nélkül.
  Rám nézett jelentőségteljesen, feltételezve, hogy én erről legalább annyit tudok, mint ő.
-    Aki egy kicsit is törődik nemesi származásának jó hírével - folytatta fennhéjázva -, ezt beszerzi magának. Azért kocsikáztam fél országon keresztül, hogy megtaláljam az épp hozzám illő kígyót.
  Kilestem, hogy mikor vesz levegőt, így volt alkalmam elkezdeni az álmélkodást.
-    Ne mondd, egy kígyóval tértél haza? Félelmetes! Zordi mondott valamit erről Mélabélának, de azt hiszik, csak ugratod őket.
-    Én? Ugratok én valakit is?
-    Nem szoktál?
-    Színigaz, amit mondok. Majd meglátják, amikor levadászom az összes nagyvadat, míg ők tücsköt és bogarat eszegetnek. Már megbocsáss, nem rád gondoltam, tényleg, Moj! Te tücsök vagy, vagy bogár vagy? Lássuk csak…
  Nem szóltam semmit, hagytam kétségei között.
-    Hát már elmész?  Még el sem meséltem, mennyi kalandom volt útközben.


-    Visszajövök! - ígértem meg. – Most órám van. Olvasni tanítok valakit. – Bosszankodásmentes időtöltést kívánok!
-    Tudásszomjas tanítványt!







Cogi már izgatottan várt a könyvtárban.
   -   Pormentes könyvlapokat, Cogi!
-    Páramentes molyszárnyalást, Moj! Láttam, hogy Böszöm kiment a Tücsök-rétre. Muszáj volt meglesnem, milyen a kígyója.
-    Csak nem?
-    De! Elmesélem.
-    Jó - egyeztem bele, bár már alig vártam, hogy én is láthassam újra.
-    Képzeld, elindultam befelé az udvaron, és úgy fél szemmel láttam fölöttem valamit. Azt gondoltam, minden rendben, a Moj velem van, csak szól, ha valami ólálkodik a közelemben. Mint utólag kiderült, nem te voltál. Biztos, ami biztos, cikkcakkban igyekeztem futni, de aztán lelassítottam, mert eszembe jutott, mit olvastunk régen a kígyókról, illetve az nem jutott eszembe, mit is esznek. Az ajtón így nem mertem mégsem beosonni, az ablakhoz mentem és benéztem. Jaj, de izgi volt, ott izgett-mozgott egy kosárban és furcsákat gondolhatott, láttam rajta …
-    Cogi! Tudod mit? Megnézem.
-    Jó, itt megvárlak…
  Elröppentem Böszöm házáig és illemből én is az ablakon néztem csak be. Íme ilyennek láttam Lasszót.



     

Aztán meg ilyennek …



 

  Böszöm ezalatt újabb hallgatóságra lelt.
  Elterjedhetett a hír, hogy újabb hihetetlen történetet lehet a Tücsök-réten hallani, így sorban érkeztek a cimborák.
Böszöm újabb és újabb kalandokkal állt elő, amelyek akkor történtek vele, miközben a vadászkígyóért utazott Vadkígyósra.






  Visszamentem a könyvtárba. Már azt gondoltam Cogi nem is lesz ott, olyan sokáig elbámészkodtam, de ott volt. Nem hiszitek el, olvasgatott.
-    Fényben gazdag betűket kívánok! Látom, nem unatkoztál.
-    Az is jobb lett volna ennél… - szólt szemrehányóan és könnyes szemecskével nyújtotta felém a könyvet.
-    Mi bánt, Cogi?
-    Itt azt írják, hogy az egerek kártékony állatok. Hát… kár…kár…kártékony vagyok én? Én kártékony vagyok?  Mondd meg nekem őszintén, Moj!
-    Nem, Cogi, ez butaság. Nyugodj csak meg!
-    Akkor miért van ideírva?
-    Sok mindent találsz leírva. Nem elég megtanulni elolvasni, meg kell tanulni azt is, hogy válogass az olvasottakból.
-    Miért? Mert hazudnak?
-    Nem mondanám…
-    Akkor?
-    Cogi, te kicsi vagy, de okos. Meg fogod érteni. Van, akinek ez a véleménye, van, akinek más. Mindenki leírhatja a véleményét, mi pedig eldöntjük, mi legyen a mi véleményünk. Az lesz a mi igazságunk.
-    Aha, most már sejtem, miről beszélsz.
  Máris felvidult bájos pici arcocskája, még a szeme is mosolygott.
-    Eleget olvastam. Sétálunk?
-    Persze. Várj, körülnézek…! A Tücsök-réten sokaság van, kerülj a Csalitos felé!
-    Köszi! Megyünk a Lajhárfához?
-    Megyünk, kis nevető pajtásom.
 



 Böszöm hazaért a Tücsök-rétről, jól kidicsekedte magát. El is fáradt bele. Megetette magát és Lasszót is.
-    Még jó, hogy egy darabig nem vihetem vadászni, amíg megszokja új környezetét, mert úgyis elfáradtam.
 







 Máris lefeküdt. Valami halk belső hiányérzet mégsem hagyta elaludni, ugyanis a legkényelmesebb pózok sem váltak be.
-    Nem értem. Minden a legnagyobb rendben van, mi hiányzik mégis?
  Felkelt és ivott, aztán evett, majd újra lefeküdt, de nem, és megint csak nem.
  Valami halk belső motozás, de mi lehet az? Töprengés közben mégiscsak elaludhatott, mert arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza. Akkorát kiáltott örömében, hogy majdnem elmenekültem, de miközben becéloztam a kulcslyukat, rájöttem, hogy nem bekapni akar, hanem örömujjongásban tört ki.
-    De jó, hogy látlak, Moj! Sziporkázó szürkeállományt kívánok!
-    Könnyűléptű ébredezést! Biztos, hogy látsz?
-    Nem annyira, de érezlek, az is jó. Épp tőled akartam tanácsot kérni, de aztán elaludtam. Jut eszembe, azt mondtad, visszajössz a Tücsök-rétre.
-    Igen, tudom. Sok volt a dolgom és láttam, hogy nem hiányoztam.
-    A Moj szeme mindent lát? – kérdezte.
  Így, hogy nem ült rá arcára az a fennhéjázó kifejezés, nagyon helyes pofija volt. Elgyönyörködtem benne egy darabig.
-    Mi van veled, Böszöm? Úgy megváltoztál.



  - Nem tudom. Tőled szerettem volna tanácsot kérni, mert nem tudtam rájönni, milyen hiányérzet nem hagyott álomba zuhanni, de már… érdekes… nem érzem…elmúlt. Jó hatással vagy rám.
-    Akkor megyek tovább.
-    Jaj ne, még maradj, annyi gondom van!
-    Most mondtad, hogy elmúlt.
-    Az egyik el, igen, de van itt még belőlük néhány. Lássuk csak, hol is kezdjem? - kérdezte magától, miközben felvette a csokornyakkendőjét és igazgatta a tükörben.
-    Először is Lasszóval még nem vadászhatok. Környezetszoktatás. Érted? – most a bajuszát simítgatva folytatta. – Mire lejár az idő, addigra vadásztilalom lesz. Jó lenne mégis néhány egér… !
-    Hisz’ megvan mindened, Böszöm. Azt ehetsz, amit csak akarsz.
-    Tévedsz. Egeret például nem.
-    Muszáj megkeresni azt, hogy mi nincs?
  Otthagyta a tükröt és kitekintett az ablakon, de látszott, hogy nem nézett ott semmit.
-    Ha mindig azt érzed - folytattam –, hogy hiányzik valami, soha nem lehetsz boldog.
  Lehajtotta a fejét és egyik lábával a szőnyeget simítgatta.
-    Böszöm! Örülj annak, amid van, meglásd, jobb lesz úgy!
  Mosolyféle jelent meg az arcán.
-    Te olyan bölcs vagy, Moj. Biztos a sok könyv teszi.
-    Olvashatnál te is. Megtanítsalak?
-    Á, neeem…, akkor nem jössz többet tanácsokat adni és tudod, az nekem nagyon hiányozna.
-    Csak nem?
-    De.
-    Inkább nem leszel bölcs?
-    Nem kell mindenkinek mindent tudni, úgy gondolom – mondta felhúzott vállakkal és evvel nagyon meglepett.
-    Milyen igaz – csodálkoztam rá –, látod én is tudok tanulni tőled.
  Egy kis magányra vágytam hirtelen.
-    Már mész? Még el sem mondtam a Nagy Ötletemet.
-    Majd máskor. Továbbérlelt Nagy Ötleteket kívánok!
-    Akadálymentes siklórepülést!

  A könyvtárba röppenés előtt még tettem néhány ellenőrző kört a magasban, csak úgy rutinból. Jólesett most egyedül lenni és dédelgetni a szívemben azt a valamit, amit csak én érezhetek Böszöm iránt.
-    Igen, azt hiszem, szeretem őt is. Milyen jó …
  Innen fentről olyan pici volt Böszöm háza és az út másik oldalán lakó Rézi, ahogy a kicsiket mosdatta, apróbbnak látszott, mint a könyvek ábrái. A Tücsök-rét egy kis foltocskának tetszett. A magas csúcs, ahol a kettőnk által elnevezett Lajhárfa állt, szinte egybeolvadt Remete házával. Pedig hallótávolságon kívül esnek egymástól. Ismét elmerengtem abba a messzeségbe, ahol még csak ritkán jártam.  Ezt nevezi Remete Lápvidéknek. Számomra idegen világ, sokáig nem foglalkoztatott. Jól megtaláltam a helyemet itt a barátaim között. Úgy éreztem, szükségük van rám. Ez így is van, de az a távoli lápos egyre gyakrabban járt az eszemben. Vagy a szívemben? Ki tudja? A derengő messzeségek hívása, az örök kíváncsiság, ami nem hagy nyugodni, az új dolgok megismerése, ez az, ami izgalmassá tette az életemet.



  Addig köröztem, amíg a könyvtár aprócska épülete egyre nagyobb nem lett, ahol az én kis barátomat kerestem.


  Cogi elmélyülten bújt egy nagy könyv lapjai közé, amikor torkomat köszörülve próbáltam észrevetetni magam.
   -   Éleslátó olvasóórát kívánok!
-    Jaj! - fordult hirtelen felém. - Alig ismertelek meg!
-    Na igen, mert jelmezben vagyok.
-    Jelmezben? - nyúlt el az arca. – Nem látom!
-    Nem? Akkor miért nem ismertél meg?
  Ettől aztán már kacagott is az én kis barátocskám.
-    Na lássuk csak, mit olvastál annyira!
-    Hát ezek aztán furcsa betűk - nyújtotta felém a könyvet.
-    Ezek számok, Cogi.
-    Azokat még nem ismerem.
-    Kíváncsi vagy rájuk?
-    Kíváncsi vagyok.
-    Rendben, akkor most azokkal fogsz ismerkedni.
-    De jó!
  Volt mit magyaráznom, de élveztük a tanulást mindketten. Egy darabig … de aztán!
-    Túl sok a szám - sóhajtott Cogi –, betű sokkal kevesebb van.
-    Lehet, hogy tévedsz.
  Elgondolkodva számolgatta ujjacskáit.
-    Na jó - szólalt meg végül –, megyünk sétálni?
-    Mehetünk. Lajhárfa?
-    Lajhárfa.
  Ezen a meleg napon valószínűleg mindenki az árnyékban pihenhetett, mert a hegyre vezető utunkon nem találkoztunk senkivel.
  Jó volt ennek a fának az ölében lenni. Olyan nagy volt, hogy félelmetes is lehetett volna, de nem nekünk. Szerettük, ahogy a szél mozgatta az ágait, susogtatta a leveleit.
Amikor felértünk, csak csendben átadtuk magunkat ennek a biztonságos nyugalomnak. Ez a csend nem volt üres, megtelt a csodával, amire meg sem próbálok kifejezést találni, amit csak az tud felidézni magában, aki már átélt hasonlót.




-    Mi…mimi…? - ébresztett fel álmodozásomból kis barátom.
-    Mi-mi? – kérdeztem.
   -   Mi lenne, ha… ? – kérdezte kacér szemekkel Cogi.
   Ilyenkor már tudtam, hogy valami huncutság fog következni, amit ketten kell, hogy végrehajtsunk, és én a nagy bölcsességemet sutba dobva fogok neki igent mondani. De csak azért, mert nemet nem tudok mondani neki.
-    Mi lenne, ha… ? – kérdeztem vissza megadóan.
-    Mi lenne, ha éjjel, amikor sötét van, kijönnénk együtt ide?
-    Az nagyon veszélyes számodra.
-    Naa …! Olyan szép lehet, amikor a hold világít és a fák feketének látszanak.
-    Aztán majd számolgathatom a borsókat a hátadon.
-    Nem fogok nyafogni, tudod - nézett rám reménykedően.
-    Hát persze, hogy tudom, csak féltelek.
  Nem szólt többet, nem tudom mit gondolhatott, csak simogatta a fa törzsét, majd felszaladt rá. Visszajövet leellenőrizte, rendben van-e az a vészkijárat, amit arra az esetre fúrt magának, ha mégis hirtelen idesettenkedne egy veszélyes állat. Aztán rám nézett azokkal a kerek csillogó szemeivel.
-    Megbeszéltem magammal - szólaltam meg végre. -Kijövünk az éjszakai túrára. Jobb, ha veled vagyok, mintha egyedül csellengenél. Mellesleg, én is régen csavarogtam éjjel.
-    Hurrá! Mikor indulunk?
-    Mielőtt felkel a Hold.
-    Az mikor is van?
-    Amikor az orrodat fogom csiklandozni.
-    Azt hiszed, elalszom? Túl izgalmas ez, ébren várlak.
-    Azért én pihenek előtte. Heverészős koraestét!
-    Máris megyek az odúmba! Mielőbbi viszontlátást!






  Idejében megérkeztem Cogihoz. Még sötét volt az ég. Beröppentem a kulcslyukon, és az orrára szálltam. Egy vastag gyertya égett az ágya mellett. Be volt hunyva a szeme. Megpróbált elhessegetni, de aztán hirtelen rám nézett.

-    Nem aludtam ám, csak álmodoztam.
-    Álmodozhatnál tovább.
-    Inkább induljunk!
-    Biztos vagy benne, hogy menni akarsz?
-    Biztos, biztos!
-    Én már nem annyira. Nem fogsz ellátni az orrodig sem, olyan sötét van kint.
-    És te? Mennyire látsz?
-    Semennyire, csak úgy sejtem, mi merre van.
-    Én is sejteni akarom.
-    Akkor menjünk, mert ha felkel a Hold, hemzsegni fognak az éjszakai vadászok a környéken!
-    A Lajhárfához is feljönnek?
-    Oda kevesebben merészkednek. Csak addig jussunk el!
-    Az jó. Mert ők gyávák, mi meg bátrak vagyunk ugye?
-    Várj még evvel a kijelentéssel egy kicsit! Nyiss előbb ajtót!
  Már a küszöbön visszahőkölt, annyira meglepte a kinti sötétség. Azonban a kíváncsiság mégis győzött benne, így aztán nagyon lassan, de elindultunk.
-    Mindig figyeld a hangomat, nehogy elveszítsük egymást!
  Araszolva jutottunk fel a Remete-hegyre. Nagyon nehezen, de megtaláltuk a Lajhárfánkat. Itt már megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, szinte egyszerre.
-    Csakhogy megérkeztünk! Itt még ilyenkor is biztonságban érzem magam.
-    Én is – helyeselt Cogi. – Mitől lehet, hogy ide nem jár senki?
-    Nem tudom. Talán mindenki fél tőle?
-    Talán. De a Lajhár történetét nem hitték el Zordibálék.
-    Mélabéla elhitte volna.
-    Találj ki valamit, hogy elbizonytalanodjanak legalább!
-    Valami új bizonyosságra lenne szükség. Mondjuk, hogy turistákat toboroznánk Lajhárnézőbe!
-    Az jó. Tobozoljunk, de hogyan?
-    To-bo-ro-zunk.
-    Szerintem is. Azt hogy kell?
-    Azon töröm a fejemet éppen …
  A további fejtörést bizony elhalasztottuk jóval későbbre.
Csodás Vörös Bolygó jelent meg az égbolt alján. Ő volt a Hold.

                                                                           

-    Hű! - ámuldozott Cogi. –Ez biztos, hogy a Hold? Milyen más!
-    Jelmezben van. Ő most a Csodás Vörös Bolygó!
-    Ez megért minden reszketést.
-    Féltél?
-    Nem annyira, csak a lábam remegett valamitől.
  Most én is úgy éreztem, mintha először látnám a Holdat. Sokszor láttam pedig, de ilyennek még soha.
  Ahogy egyre feljebb ért, egyre kerekebb lett. Amikor már teljes egészében láthattuk volna, ráúszott egy vékony felhő.
   -   Nézd, Moj! Mintha kalapja lenne!
-    Igen, pont olyan. Azért ne feledkezz meg arról, hogy figyelj a vészkijáratod felé, mert már világos lett, erre jöhet néhány vadászó.
-    Oksi, innen is gyönyörű.       
  Ezen az estén már más témánk nem volt hazafelé, csak a Hold.
 Cogi nagy lelkesedéssel beszélt az éjszakáról.
-    Milyen szép ez a bokor ilyenkor sötétben!
  Közben hallottam, hogy remegett a hangja a félelemtől.
-    És nézd annak a háznak az ablakát!
  Ekkor egy éjjeli madár hirtelen ránk rikoltott. Cogi olyan magasra ugrott ijedtében, hogy el kellett kapnom a levegőben, nehogy visszazuhanjon a kemény földre és megsértse magát…

-    Szép álmokat, Cogi!
-    Neked is, Moj! Köszönöm.
-    Én is. Ha nem beszélsz rá, aludtam volna. Most viszont azt fogom tenni. Aludj te is jól – mondtam, de már a zár kattanása volt a válasz.

 









   Ragyogóan szikrázott a napsütés. Ejtőzve vitorláztam a táj felett. Messziről nézegettem a szitakötők szorgoskodását a Békás-tó körül. Nem voltam velük szorosabb barátságban, de megállapítottam, valamire nagyon készülnek. Egyszer ez is ki fog derülni, de most jobban izgatott másik kedvencem, Böszöm viselkedése, tehát felé irányítottam szárnyaimat.
  Nagy dilemmában találtam az udvarán. Úgy tűnt, mintha magában beszélne.
-    Felhőtlen, tiszta gondolatokat kívánok! Mi lelt, Töhötöm? – szólítottam meg.
-    Töhötöm? – jobbra nézett, balra nézett, majd felismerte önmagát. - Ja, hogy én! Elhatároztam, hogy vadakat fogok terelni a tányéromba.
-    Mivel?
-    Mivelhogy ott csak maradék van.
-    Már megint elégedetlen vagy?
-    Nem annyira, csak a vérem terel, tudod, hogyan értem?
-    A véred hajt.
-    Hajt bizony! Épp tőled szerettem volna megkérdezni, miképp lehetne az egereket rávenni arra, hogy például a helyembe jöjjenek.
-    Pont tőlem?
-    Ki mástól pont? Te vagy a Nagy Ötletgyáros.
-    Na szép, így még nem titulált senki.
-    Én most megtitulállak vele.
-    Talán egy bál szervezése hatásos lenne? –gondolkodtam hangosan, de Böszömnek azonnal megtetszett.
-    Ez az! Bált hirdetek. Egérbált.
-    A probléma csak az, hogy az egereket hiába hívod meg. Melyik jönne el egy macskához?
-    Majd egérmanónak álcázom magam.
-    Te, mint manó?
-    Akkor meg jelmezbál lesz és én beöltözöm … minek is, minek is? Egereket nem szerető valaminek.
-    Ahol nem szeretik őket, oda nem mennek. Én sem mennék.
-    Ne cukkolj, Moj! Tudod, hogyan gondolom. Egereket nem evő … na, mondd már, mi az, itt van a számon…
-    Herpesz.
-    Leprüszköllek, ha így folytatod, segíts… !                                 
-    Medve.
-    Nem jó. Az ijesztő.
-    Őzike.
-    Igen! Az jó! Őzikének öltözöm.
-    Mi lesz a macskaszaggal? – frocliztam tovább.
-    Van nekem olyan? – kérdezte ártatlanul. Nagyon furcsán néztem rá.
-    Az a legkisebb gond. Aznapra elküldöm itthonról.
-    Hö-hö-hö-hő!
  Ezen aztán már együtt nevettünk.
-    Ó, merengő böszme Böszöm cica!




  Később ismét magához intett.
-    Megvan a Nagy Ötletem, Moj!
-    Kíváncsian hallgatom.
-    Nem öltözöm be. Semmi átverés. Egyszerű. A meghívóba beleíratom, hogy ez egy macska – egér békekötő bál, meg azt is, hogy sajtot lehet nyerni. Nem becsapás, a sajt igaz lesz.
-    És a béke?
-    Az is, az elején legalábbis. Később meg nem tudni, mert az már ugye később van.
-    Az egerek rá fognak jönni, hogy ez csapda.
-    Igen, de csak az okosabbja. Az a kevesebb. Nekem elég a többi is, Moj.
  Nagyon elégedett mosoly ült az arcára.
-    Már megint neked van igazad, Böszöm. Elröppenek, jó szervezkedést kívánok!
  Néhány ellenőrző körút után visszavitt a kíváncsiság Böszöm udvarába, ugyanis valami vidám cincogásféle kúszott a fülembe. Már azt gondolhattam volna, hogy ilyen gyorsan megszervezte az egérbált, de azért azt mégsem hihettem. Közelebb érve láttam, hogy egyedül van. Fel és alá sétált az udvarán, és tánclépéseket gyakorolt.




Közben ezt énekelte:
Cini cini cin cin cintányérok,
Trom trom trom trom trombiták,
Hozzanak e’ bálba vidámságot,
Énekeljünk, rajta hát!

Cini cini cin cin cintányérok,
                Hege hege hegedűk,
Hirdessenek egér mulatságot,
Cincogjanak mindenütt!

Cini cini  cincog az …

-    Moj! Éppen tanácsot szerettem volna kérni tőled. Mivel folytassam?
-    Mivelhogy elkezdted …
-    Naaa, komolyan …
-    Te beszélsz komolyságról, Töhötöm?
-    Töhö …? Ja! Elénekelem elölről, jó?
-    Csak nehogy valami macskanyávogás legyen belőle!
-    Dehogyis! Ez egércincogás. Hallgasd csak!



  És cincogott tovább. Nem vette észre, hogy odábbröppentem, ugyanis egyre több macska gyűlt össze a kerítése tetején. Messziről láttam, hogy tapsoltak, Böszöm pedig hajlongott.
Másnap aztán panaszkodott, hogy egy árva tücsök sem maradt az udvarában, a közönsége mindent felfalt.
-    Ó, merengő böszme cicácska!


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.