Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Harmadik fejezet

2009.09.17

 

Az Erdő utca felett adtam át magam a szellő ringatásának, majd a Vadásztársaság épülete felé vitorláztam, amikor egy közelgő sötétecske felhő ráébresztett arra, hogy az életem nem telhet felhőtlen álmodozással. Valami kötelességérzés – féle egyébként is motoszkálta a nem tudom mimet. Rájöttem! Ilyentájt rendszerint a könyvtárban olvasgattunk, számolgattunk. Az eső elől is jobb volt tető alá érnem.

-    Friss gondolatokat Cogi! – köszöntem be a tudományok tárházába.

-    Molyos humorod el ne hagyjon, Moj!

-    Az bizony rám férne most, elbágyasztott az a sötét felhőcske  nyugat felől.

-    Hogy félbeszakította terveinket a Csodás Vörös Bolygó! – szólalt meg Cogi. – Ott tartottunk – emlékeztetett -, hogy turistákat toborozunk Lajhárnézőbe.

Titkon azt reméltem, hogy már elfelejtette, mert semmi kedvem nem volt a turistákhoz.

-    Igeen. Tulajdonképpen elég lenne, ha egy toborozó felhívást megírnánk és véletlenül elejtenénk valahol. Ha valaki megtalálja, máris elterjed a mendemonda, hogy a Lajhár az igaz. Aztán már elég, ha kinyitjuk a füleinket, máris lesz min kacarásznunk.

-    Ki tud itt egy felhívást elolvasni? – kérdezte Cogi, enyhe megvetéssel a hangjában a többiek iránt.

-    Te azt gondolod, csak mi tudunk olvasni? Remete egyértelmű, hogy tud, de például Zordibált én tanítottam.

-    Zordibálnak kell a felhívást elolvasni! Remete ritkán jár társaságba, ki tudja, mikor beszélne róla?

-    Biztos, ami biztos, két felhívás kell. Zordibálnak azért jobb, ha én ejtem az orra elé. Nehogy elkapjon téged!

-    Moj! Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni, ha mondok most valamit erre!

-    Mikor haragudtam én rád?

-    Akkor mondom. Ha te állandóan vigyázol rám és nem engedsz a macskák közelébe, elfelejtem, mi az az igazi futás.

  Nézett rám avval a csillogó szemével, és csendben várta, hogy most erre mit válaszolok.

-    Azt gondolom, erre nem tudok okosat mondani, Cogi. Egyrészt igazad van, másrészt, én ejtem el Zordinak a cédulát és te viszed el Remetéhez.

Ebben megnyugodott.

Megírtuk a két felhívást.

-    Tetszik nekem, Moj. Jó benne a felkiáltójel is.

-    Nekem is az a véleményem, hogy ezt nagyon jól összehoztuk. Na, olvassuk el még egyszer, aztán mehet az útjára.

  Egyiket én olvastam hangosan, a másikat Cogi. Mondanom sem kell ugye, hogy kedvencem könnyesre nevette magát.

-    Mi olyan vicces ebben?

-    Az egész. Nagyon komolyan hangzik.

-    Tényleg?

-    Aha! Ezt simán be fogják venni. Már látom magam előtt Zordi és Mélabéla arcát, ahogy kitárgyalják.

-    Remete? – kérdeztem tőle.

-    Remete szerintem el fog mindenben botlani, annyira fogja lesni a fák tetejét. El tudod képzelni, Moj?

-    El tudom.

  És már ismét csak nevettünk és nevettünk.

  Amikor már eleget tornáztattuk, rázkódtattuk a hasunkat, elindultunk céduláinkkal.

  Nemsokára észrevettem, hogy Zordi és Mélabéla Böszöm háza felé baktatnak. Egy óvatlan pillanatban eléjük ejtettem a felhívást. Zordibál azonnal meglátta és elolvasta.

-    Nézd, Mélabéla, mit találtam! – tolta az orra elé a cédulát.

-    Látom.

-    Hitted volna?

-    Nem.

-    Pedig azt gondoltam eddig, hogy csak ugratás.

-    Igen?

-    Neked volt igazad, amikor elhitted.

-    Mit?

-    A Lajhárt.

-    Mi van a Lajhárral? – csodálkozott Mélabéla.

-    Hát most mutattam a felhívást.

-    Nekem csak ezt a papírt mutattad.

-    Ez nem közönséges papír, hanem egy felhívás – ordibált Zordibál.

-    És megyünk?

-    Hova?

-    Hát fel.

-    Na jó, kezdjük elölről! Olvastad?

-    Ja? Egy kicsit.

-    Akkor most olvasd el jobban!

-    Megkérlek, hogy olvasd fel nekem. Szemembe süt a nap.

-    Mélabéla! Te nem tudsz olvasni?

-    Már hogyne tudnék. Most mondtam, hogy a szemembe süt a nap, nem? Mért kell mindjárt kombinálni? Azért, mert én anya nélkül nőttem fel, még nem vagyok sem buta, sem pedig analfabéta.

-    Jól van, nem akartalak megsérteni. Hallgass ide!

" Felhívás!
A zalai erdők különlegessége a Zalai Lajhár, mely az erdei fákon élő védett állat. Felhívjuk a környékünkre látogató turisták figyelmét, hogy a lajhárokat csak távolról figyeljék! A fákra felmászni szigorúan tilos! "

                                                

-    Mégis vannak Lajhárok!

-    Tilos felmászni a fákra!

-    Talán veszélyesek?

-    Nem inkább védettek?

-    Az ugyanaz.

-    Gondolod?

-    Lehet.

  Csendesen, elgondolkodva baktattak tovább.

  Lesz mit mesélnem Coginak.  - Már itt kellene, hogy legyen - mondtam magamnak, miközben már a Remetéhez vezető útra röppentem. Átnéztem az egész kanyargós utat, már Remete háza körül köröztem, de nem láttam sehol. Fájdalom szaladt át az egész testemen. - Ha rajta múlna, már itt lesné, hogy mit mesélek. Valami baja esett. … De nem, túlreagálom az esetet. Nem lesz semmi baj – vigasztaltam magam, nem túl erős meggyőződéssel.

  Bebújtam a kulcslyukon. Remete nem volt otthon, de Cogit sem láttam.

  Az udvaron jutott eszembe, hogy ha Remete autója nem áll a háza előtt, akkor biztos messzire ment. -  Viszont hol van Cogi? Hátha mégis otthon van.

  Megkerestem Cogi házát. Zárva volt.  Bebújtam, de csak a nagy csend fogadott. Ránéztem vicces kis papucsára és majdnem elsírtam magam.

 

 Remete nem bánt senkit, tőle nem féltettem. A többiektől annál inkább.

 - Még előkerülhet – vigasztaltam magam.

  Kihagyom a részletes meséjét, annak a két napnak, melyeket aggodalommal töltöttem. Benéztem mindenhova. Nem volt kedvem tanácsokat adni senkinek. – Majd máskor. Most dolgom van – kifogásokkal hagytam ott őket.

  Mégis azt éreztem, hogy Coginak nincs semmi baja.

  Két nap múlva megláttam Remete autóját. Ritkán szálltam az orrára, de most igen.

-    Oxigéndús lélegzést kívánok! Hogy vagy? – kérdeztem kezdésként.

-    Néha töröm rajta a fejem, hogyhogy a világon vagyok, na és mi végre, de ennek a kérdésnek a megvitatása hosszabb filozófiai eszmefuttatást igényel.

-    Bizonyára – feleltem tétován.

-    Azt viszont elmondhatom, hogy egyesek szemtelensége már határtalan! Épp a Fővárosba utaztam volna bokros teendőimet intézni, de csak a vonatig mentem autóval, amikor is látni véltem, illetőleg határozottan megláttam, hogy az autóm ülése alatt egy egér tűnik el. Már csak ez hiányzott! Butaság! Dehogy hiányzott az amúgy öreg, amortizálódásnak induló autómnak, hogy mire visszajövök, egy egér elrágcsálja a vezetékeket benne. Amint a vasútállomás előtt megálltam, ütögetni kezdtem, ej, nemcsak kezdtem, ütögettem is az autó oldalát, de nem mozdult. Letörtem egy száraz ágat egy bokorról, és avval is megrezzentettem, de ez a szemtelenség oly határtalan, hogy ottmaradt benn, ügyet sem vetve igyekezetemre. Rendkívüli ötletem támadt! Bekiabáltam, hogy „Macska! Macska!”, ettől sem menekült el.

  Nem jutott eszembe annál bölcsebb gondolat, minthogy betérjek egy közeli boltba, és valami megoldás után keresgéltem. Számtalan egérirtó között válogathattam, mérgek különböző változata, csapda és a többi, de nyilván köztudott az a tény, ami rólam tudomásom szerint elterjedt, hogy én próbálom életemet az irányba terelni, miszerint ne bántsak lehetőleg senkit. Így elveimmel ellenkezett volna az a kétségbeesett tett, hogy kiirtsam a szóban forgó egeret. Ha viszont elriasztani nem tudom, mi mást tehettem, mert annál bölcsebb gondolat nem jutott eszembe, rápillantva a magokra, hogy bár tudom, az egér nem tartozik a madarak rokonságába, de szívesen fogyaszt magokat is. Minekután romlandó étellel nem akartam bebüdösíteni az autót, a dió jó ötletnek tűnt. Vásároltam tehát egy jó nagy tasak diót, és minekután …

  Nem bírtam tovább. Elröppentem onnan nagy megnyugvással, hogy Cogi nem lett kiirtva, tehát valószínűleg már hazaért.

  Beröppentem a kulcslyukon és az orrára szálltam volna, de láttam, hogy alszik.

  Később újra benéztem hozzá, de még mindig aludt.

  A következő alkalommal már az oldalára fordult. Legközelebb pedig a hasára, de jaj, az a megdagadt hasika, az már felébresztette.

-    Itthon, újra itthon! Üdvözöllek az én kis otthonomban, Moj!

-    Érzelemdús visszatérést, elveszettke!

-    Nagy boldogság ám számomra, hogy hazakerültem! Nem is hiszed, ha majd elmesélem, mekkorát utaztam.

-    Azért valamit már sejtek. Beszéltem Remetével.

-    Te tudtad, hogy ott voltam?

-    Nem tudtam, két napon keresztül keringtem tanácstalanul. Arra alapoztam a feltevésemet, hogy Remetéhez indultál a felhívással.

-    Az ám, a felhívás!

-    Mi van vele?

-    Az autójában van.

-    Az jó. Tehát Remeténél kerestelek, de nem volt otthon. Amikor visszatért, bokros teendőit maga mögött hagyva, akkor mesélte el, dúlva–fúlva, hogy egy egeret látott az autójában.

-    Az ám! Amikor véletlenségből bennmaradtam az autójában - mesélte nagy izgalommal Cogi -, ugyanis elindult vele, először is megkerestem azt a lyukat az alján, ahol bemásztam. Óriási volt a sebesség, nem mertem kiugrani. Gyávaság ez, Moj?

-    Dehogy! Nagyon jól tetted, hogy nem ugrabugráltál. Mesélj tovább!

-    Nahát, amikor beletörődtem, hogy ott maradok, kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen, és nézegettem a tájat. Rengeteg mindent láttam, annyira sokat, hogy azt majd máskor mondom el. Most ott folytatom, ahol nagyon–nagyon sokára megálltunk. Felcincogtam örömömben, de rövid ideig tartott a derű.

-    Várj csak! Igen! Erről morgolódott Remete, hogy nem sikerült kikergetnie.

-    De nem ám! Ilyen messziről nem találtam volna haza. Tudtam azt, hogy Remetével kell mindenáron maradnom, mert egyszer csak hazatér.

-    Nagyon okos vagy, Cogi!

-    Ez okosság? Azt hittem, rosszat tettem. Főleg, amikor mindenfélével hadonászott. Aztán meg azt kiabálta: „Macska, macska!” Attól tartottam, hogy elment az esze. Mégsem láttam más kiutat, minthogy vele maradok. Ő is rájött később, hogy nem macska vagyok, mert diót hozott nekem. Hű, de milyen sokat!

-    Cogi! Nem gondolta ő, hogy macska vagy.

-    Akkor miért azt kiabálta?

-    Azért, hogy elmenekülj onnan.

-    Macskaszagot nem éreztem.

-    Gyorsan rájött, hogy nem tud félrevezetni. Ezért ment dióért.

-    Jutalmul, mert nem hittem el?

-    Valami olyasmi. Mondjad tovább!

-    Amikor megláttam azt a rengeteg diót, hát majdnem megfeledkeztem a józan eszemről. Gondold el, mit éreztem, amikor bezárta az autót, és elindult a vonatmegálló felé. Én még soha nem utaztam vonaton, de most csak azt mondogattam magamban, hogy Remetével kell maradnom. Két diót felkaptam és futottam utána.

-    Cogi! Te elkísérted Remetét a Fővárosba?

-    Majdnem. Valamitől meggondoltam magam, és úgy döntöttem, mégis az autóban maradok.

-    Mi volt az a valami?

-    Két valami is volt. Talán három is. Eszembe jutott, nagy az esélye annak, hogy nemcsak Remete, de az autója is hazakerül egyszer. A másik valami - sütötte le szemét szégyellősen Cogi -, az a sok dió az autóban. A végső döntést mégis akkor hoztam meg, amikor a vonat ablakának belső szélén megláttam bevésve két szót. Bár nem értettem egészen, miért volt odaírva, azt sem, hogy mit jelent, de nem tetszett.

-    Mi volt az a két szó? Mondd már!

-    Inkább leírom.

-    Nekem ez valahogy nem tetszett. Főleg fémtáblába vésve, felkiáltójellel. Éppen időben gondoltam meg magam, mert alighogy leszaladtam a lépcsőn, a vonat elindult. Megkerestem az autó alján azt a kis lyukat, bementem rajta és megfogadtam magamnak, nem mozdulok ki az autóból többé, nehogy valami miatt itt maradjak.

-    Két napon keresztül csak diót ettél és az autóban voltál? Mennyire unalmas lehetett!

-    Nem volt unalmas. Nagyon izgalmas volt. Megszomjaztam a sok dióra és vizet kellett szereznem anélkül, hogy elhagyjam a helyemet.

-    Hát azt meg hogy’ csináltad?

-    Kiültem az ablakba és nézegettem kifelé, hogy ötletet kapjak. Láttam ott egy verebet, aki morzsákat szedegetett. Kis diódarabokat szórtam ki az autó mellé. Észrevette és odajött. Megszólítottam, jól elbeszélgettünk. Később felajánlottam, hogy adok neki még diót, ő meg szerezzen nekem vizet.

-    Nagyon leleményes egérke vagy, Cogi! Büszke vagyok rád.

-    Te ennek örülsz, Moj? Nem gondoltam. Szóval…

-    Szóval?

-    Hol tartottam?

-    Vizet szereztél.

-    Attól kezdve szép volt az élet. Ettem, ittam, aludtam, kiültem az autó hátsó üvegéhez nézegetni. Sokan megálltak, azt hitték plüssállatka vagyok.

-    Végre aztán megérkezett Remete. A többit már tudod.

-    Nagyjából igen – mosolyogtam a hasikáját méregetve.

-    Mostanában diót nem kérek. Miért is kaptam én ennyi diót?

-    Azért, mert aggódott Remete, hogy nagy becsben tartott öreg autójában elrágod a vezetékeket.

-    Miért tettem volna ilyet?

-    Előfordulhatott volna, nem?

-    Talán igen.

-    Akkor aztán még több kalandban lett volna részed.

-    Ennyi bőven elég volt. – mondta Cogi és már kacagott is. – De jó, hogy itthon vagyok, Moj!

-    Én is nagyon örülök. Azonban szükséged van egy kis sportolásra.

-    Miért?

-    Ha majd tükörbe nézel, talán rájössz. Duzzogásmentes önkritikát!

-    Változatlan molystílust!

  Magára hagytam, hadd elmélkedjen, de messziről láttam, a tükörben nézegeti magát és nyomogatja a hasát. Egy kis diótúltengést láthatott rajta.

  Ismét olyannak hallottam az esti tücsökkoncertet, mintha először hallanám. Hangos volt ugyan, mégis végtelenül megnyugtató. Rengeteget tud adni egy ilyen nyáresti zenehallgatás. Később a békák is csatlakoztak a hangversenyhez és én addig hallgattam őket, amíg az éjszakai madarak kiáltásai is belevegyültek a Mindenség varázslatába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.