Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

ELSŐ FEJEZET : Böszöm belső monológja, és megismerhetjük Moj és Cogi barátságát

2009.09.16


ELSŐ FEJEZET


Böszöm belső monológja, és megismerhetjük
Moj és Cogi barátságát


Ez itt Böszmerenghy Töhötöm, cimborái között röviden szólva csak Böszöm, akinek a dolgozni vagy nem dolgozni kérdés kering folyton a fejében.
  Szabad óráiban -, amiből elég sokat biztosít magának – ezen mereng, de nem tud dűlőre jutni ebben a kérdésben.
  Nemesi családból származó macska lévén, a „nem dolgozni” válasz felelne meg legjobban neki. Viszont olyan sikk az ilyen kékvérű származással a vadászat, amit nyilvánvaló, hogy nem hagyhat abba.
  Abban az esetben viszont, ha az elejtett állatokat, pl. az egereket kis családjának hazahordja, az már munkának számít.
  Mivelhogy Böszöm egy kandúr, természeténél fogva rémségesen untatják gyermekei és kis asszonykája.
  - Dolgozni vagy nem dolgozni? Ez itt a kérdés – merengett Böszmerenghy Töhötöm, becézve csak Böszöm.
  - Egyértelmű – válaszolt magának. – Nem! Csakis a semmittevés közben születhetnek meg a Nagy Ötletek és Nemes Gondolatok – mondta magának és elégedetten elaludt.
   Előbb csak úgy szunyókált maga alá húzott lábakkal, majd felkereste heverőjét, és néhány szokásos puhító gyúrás után megállapította, hogy ágya a régi. Mély álomba zuhant. Aludt összegömbölyödve,
                                                         
                   aztán kinyújtózkodva,




majd hanyatt fekve.

  Hosszú idő után valami korranásfélére ébredt. Gyorsan feltápászkodott, és egy darabig elmerengve lógatta a fejét. A következő korranástól rájött, hogy bizonyára éhes.
  Azonnal vadászni indulok és egy tucat egeret fogok - gondolta meggondolatlanul.
  - Lasszó! Lábhoz! – szólította vadászkígyóját. - De nem! Mégiscsak szégyen! Vadászni csak úri passzióból szokás. Ha éhes vagy – motyogta magának Böszöm –, egyél az ebédlőben!
  Tett néhány lépést a tányérja felé.
  - Hm - morgolódott -, itt csak maradék van.
  Rosszallóan billegetve füleit, nagy büszkén kisétált az ajtón. Bekukkantott a szomszédba, ahol asszonya, Rézi gondozta a kölykeit.
  Persze nem ment oda hozzájuk, csak messziről nézegette őket.

De nézzük csak mi történik ott, ahova láthatólag tereferélni indult.


   
   Cogi, az egér a Tücsök-réten bujkált.
-     Alig találtalak meg – röppentem oda hozzá nagy örömmel. - Veszélymentes rejtőzködést kívánok!


   Na igen, még be sem mutatkoztam nektek, Kedves Olvasóim. Én vagyok Moj, a moly. Foglalkozásom könyvmoly és egyben a mesélő is. Én tudok mindenkit megfigyelni, mert szerény külsőm észrevétlenné tesz, és a rálátásom is igen jó a dolgokat illetően. Cogit egészen pici cincogó korától ismerem. Épp egy antik szakácskönyv lapjait eszegettem, amikor találkoztunk. Jókat kacarásztunk, miközben olvasni is megtanítottam.   
  Most viszont a Tücsök-réten lapult, melyet nagy fák szegélyeztek, ahol voltak bokrok is, és az agyagos talaj miatt jó kis pocsolyák, és természetesen mindenféle üregek, ahonnan suttogva cincogott felém.
  - Kellemes molylepkés vitorlázást kívánok! Vigyáznom kell, itt van Zordibál, szerintem Böszöm cimboráját várja. Ahogy ismerem őket, hamarosan Mélabéla is itt lesz.
  - Menjünk  a Remete-hegyre, ilyenkor az nyugis helynek számít!
-    Jó, csak mutasd, merre biztonságos!
  El is indultunk kedvenc helyünkre. Előbb a Csalitos felé kanyarodtunk, arra még izgalmasabb volt a burjánzás. A sűrű növényzet miatt egy egérnek gyakran kellett bokorra másznia, hogy tájékozódni tudjon, de ez az egér az én kis barátom volt.



  Így zajlottak közös sétáink: én beláttam az utat, Cogi meg engem figyelt. Ki is kötöttünk kedvencünk, a Lajhárfa törzsénél, ahol Cogi egyszer vészkijáratot fúrt magának, minden eshetőségre számítva. Az ő élete már csak ilyen, de eszében sem volt rettegni.
  - Na, mesélj! - szólt és cinkos kis türelmetlenség csillant a szemében.
  - Nagy újság van! Böszöm tegnap már hajnalban útra kelt, és késő délután tért haza, de nem egyedül…
  - Kivel, kivel? Mondd már!
  - Már két napja mondogatta Zordibál és Mélabéla cimboráinak, hogy rendelt magának egy vadászkígyót, de azt gondoltam, csak ugratja őket. Nagyon élvezi, amikor ezek csodálattal hallgatják, bármit is regél. Hát evvel a vadászkígyóval tért haza!
  - Nézd a hátamat! Látszanak a borsók rajta?
  - Dehogy! Azt csak te érzed!
  - Hihetetlen!
  - Valami kígyóiskolából való. Amikor hazaért, rögtön nekiállt vele gyakorolni. „Lasszó! Lábhoz! Kösd meg! Hozd ide!” Van egy kosara, abban tartja.
  - Lasszó? Az a neve? És vadászkígyó? Még több a borsó a hátamon, nézd!
  - Nézem.
  - Látod?
  - Dehogy!
  - Pedig ott vannak!
 Elkezdtem a talajt ellenőrizni.
  - Most meg mit keresel?
  - A borsókat! Hátha elgurultak!
  Cogi elkezdett nevetni és csak nevetett és még jobban nevetett, aztán kacagott és kacagott, és fülecskéit csapodva hahotázott. Én is elkezdtem kuncogni, először, aztán kacajosan kiabálni, de közben a fülről a bajszára repültem, nehogy kacagós-fülest kapjak.
  Valahogy sikerült abbahagynunk, de amint a talajra pillantottam, kitört rajtunk újra a kacagás és már a hasunkat fogtuk, a könnyünk folyt, hahotáztunk a térdünket csapkodtuk.
  - Ennyire nem is vicces - nyögtem ki valahogy.
  - Nem hát!
  És kacagtunk tovább és tovább. Jó barátom Cogi már el is felejtette Lasszót.
Én még senkivel, soha nem tudtam ilyen jókat nevetni.
-    Bújj a lyukba! Zordibál és Mélabéla közelednek. Nehogy röhögj! Kihallgatjuk, miről folyik a diskurzus! Most én gyorsan fölvitorlázom arra a lajhárbajusz ágra, de te ne cincogj közbe, mert szagot vesznek.
Mélabéla elmélkedve kérdezte:
  - Te, Zordi! Elhiszed ezt a vadászkígyó mesét?
  - Nemigen.
  - Most akkor nem, vagy igen?
  - Nem annyira. Minekutána nem ő az első, aki ugratni szokott minket. Már  Mojnak a Zalai Lajhár meséje sem volt igaz.
  - Nem? - tátotta el a száját Mélabéla.
  - Miért, te láttál erre Lajhárt?
  - Nem tudhatom, hogy láttam-e, ha nem tudom, hogy milyen. Milyen?
  - Hogy milyen, azt én sem tudom, de biztos, hogy nincs.
  - Honnan tudod?
-    Mert nem láttam soha! – ordított Zordibál.
-    Jó, jó, nyugodj meg.
 
 



Már messze jártak, amikor szóltam Coginak, hogy előbújhat.



-    Hallottad őket? – kérdeztem tőle.
-    Hallottam – mondta, és már ismét a nevetés kerülgette.
 És csak nevettünk és nevettünk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.